Egyszer már elbuktam ezt a bejegyzést, úgyhogy itt a második próbálkozás:
Jön a tél, az élet és az alkoholos italok körforognak tovább, jön a barna sör és a forraltbor uradalma. Ezért is jut eszembe ennek az időszaknak a totális ellentettje, a nyári fröccsszezon.
Ez év (2011) nyarán természetesen Doki volt a legstabilabb partner a szódával 2:3 arányra felhúzott fehérbor pusztításában. De legtöbbször ételt is fogyasztottunk mellé, mit ételt?! Ambróziát!!! Azóta is már csupánk a "szkófild-menü" említésére is mosoly szökik arcomra és nyál a számba.
Doki főzési alapelve az egyszerűség lett az évek során, és ha a szkófild-menüre gondolok, igazat kell adjak neki. Semmi főzés, semmi fineszes fűszerezés, csupán három egyszerű összetevő. Ezek magukban is isteniek, ám összeeresztve úgy vezetnek fel és fejeznek be egy támadást az ízlelőbimbók ellen, mint a Barcelona csapata, a publikum - jelen esetben a fogyasztó - tátott szájjal bámulását hagyva maguk mögött. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez esetben azért is tátjuk szánkat, mert a hűvös levegő enyhíti a kapszaicin igázta üreg fájdalmait.)
És hogy a hasonlatot kifejtsem, íme összetevőnként:
A védelem Piqué-je esetünkben a spar baguette. Szigorúan frissen, még enyhén melegen. Ő adja a bombabiztos hátteret, de nem ám olyan favágó mint Lipták vagy Csizi (bocs Doki). Már akkor se keseregnénk ha csak őt fogyasztanánk. A baguette tehát előrepasszolja a labdát.
Ekkor kerül a laszti a középályára, ahol a Tihany Brie (behelyettesíthető más camambert-ekkel) a Xavi Iniesta párost személyesíti meg. Zsíros telt állaga és bársonyos íze arra késztet hogy behunyjuk szemünket. És egészen addig behunyva tartjuk, míg nem jön a forintos zsuga a helyi Messi lábára!
Ki más lenne a helyi Messi, mint barátunk a mexikói vendégjátékos, a vörös tűzisten, az Habanero paprika! Ő az a csapatban, aki megcsinál egy olyan cselt, amit mi még a grundon se (mármint ha fizikailag képesek lennénk rá,akkor se), és aztán egy tört ütemben bevarrja a lasztit a hálóba.
Végül őket öblítjük le egy jó fröccsel. Ez a pillanat, azt hiszem a győzelemmámoros gólöröm. A háttérben szól az örömóda és fejben rohanunk Dokival kezünket a magasba tartva, mint Puskás tette annó.
E nyáron a közös kedvenc Demeter Hangája lett, pedig volt választék bőven. Volt remek Figula Zenit, voltak jobbnál jobb Irsai Olik. Ősz elején még egy pároslábas becsúszással érkezett Váli barátunk saját örömére a héjon tartott szürkebarátjával. De akkor már sajnos lezártuk a szezont. Majd jövőre öreg!
Még így az utószóban külön említést érdemel a Prision Break, amit tavasztól nyár végéig hősiesen toltunk végig Dokival (mind a 4 évadot). Isteni a főszereplő Scofield valamint a paprikaerősségi Scoville skála neveinek összecsengése. Alkalmanként 2-4 részt néztünk meg, a részek között pedig rongyoltunk ki a konyhába vágni a kis mennyei katonákat: 1 szelet baguette, 1 szelet camambert, 1 karika habenero, mosollyal befalás és glugggy,glugggy,glugggggggy...
