A minap (tegnap) kicsit bepivóztunk az Andrissal, és feltolultak az emlékek, az érzelmek, meg némi Sklepni-maradék. Beszéltük, hogy lesz itt ez a karácsony, szép lesz, mint mindig, aztán de jó lenne. Megint kicsit együtt lenni, mint a régi szép időkben. Mindenkinek annyi baja van most, mindenki kicsit szanaszét van. Herót van az egésztől. Nehéz volt ez az év, a 2013. Nem feltétlenül volt olyan rossz, csak hát kurvanehéz volt.
Aztán össze kéne jönni karácsonykor, borulni egyet egymásra, koccintani, rihigcsélni egy utolsót még idén, hogy azért ez az év se teljen el WFK nélkül. Az jó lenne.
Úgy képzeltem hazafelé, a Nagy Ignác utcai böri homályában, hogy Andriséknál vagyunk, hol máshol. (Nincs kapcsolat a két hely között, még mielőtt.) Nem egzaktan karácsony van már, mert az nyilván nem játszik, mindenki máshol, otthon az övéivel, Doki talán a Csarnokban töltené, ha tehetné, a gombással, Gyöngi meg a Stadionban, de mondjuk inkább, hogy karácsony környéke van.
Szóval délután van, gyülekezik a WFK apraja-nagyja a Sütő rezidencián. Kellemes karácsonyi hangulat árad, érződik egyből a család melege, itt valahogy mindig. Nincs nagy díszfaszfény meg izzó-parádé, de nem is kell, nem attól van karácsony, hanem az Otthontól.
Totó érkezik elsőként, mert ő már megint nem bír magával, fater elhozta, kezében a 4-6 fokra hűtött Extra, ez a legjobb, naná (dehogy ez fogy a legkevésbé!), aztán hogy volt az a Pápa ellen, hogy nem ment be egy lövés sem, áh, gyufa volt megint, mondja az Öreg, de legalább valami fény pislákolt, na persze nem a vén halász agyában, okay, mert ott sose fog. Edit hombáranya hozza a sütiket, jó lesz majd valami, ami felszívja ezt, ami jön.
Atis előrebocsájtja, hogy neki ne töltsenek, ő inkább nem is látná (hát pedig dehogynem, csakhát, de nem baj, Atis, elmúlik majd ez is, mint minden), azért egy kicsit mégis, karácsony van, szameg.
A tévé persze megy, m1-en Sport 2013, az idei év legszebb pillanatai (összefoglaló a PAFC nb1-es góljaiból), Sport1-en Zuhanyhíradó karácsonyi különkiadás, ki lesz a Fradi edzője, ki lesz a szövkap, magyar szakember kéne, világélvonal, miért ne Mezey, úgyismindegy.
Doki befut, térben és időben, cipőjét lerúgva épp kezdené szidni a tetőfedőket, hogy átzeg, hát csak beázik a tetőtér, de érzi, hogy ez most nem az a pillanat. Totó agyán, ahogy a Doki csavargatja az Extrán a dugót ("nincs hozzá egy jó szóda?"), átvillan egy gondolat: ez egyébként a katalánoknál úgy van ilyenkor, hogy... De bekussol. Ő is érzi.
Mindenki érzi, mint Tokody a kaput.
Karácsony van, és a WFK ünnepel. Nehéz év volt, g*ci nehéz. A ház, a has, a gyerek, a főnök, a munka, a nők, az élet, a minden. Idén valahogy minden összejött. Főleg ősszel, ősszel nagyon. És a tél se lesz egy diadalmenet. De együtt vagyunk, megint, újra. Most nincs gombfoci hozzá, nem is kell. Bekopog Szkuzanna, karján Ifj. Puketz Uddailkával, mindkettő ragyog, Adélka gagyog. Talán még egy-két nem kalkulált barát is betalál, az lenne az igazán szép.
De szép lesz ez így is, úgy is. Mindjárt karácsony, lassan vége a faszkivan évnek. Jövőre megint high hopes, egyre kevésbé, de még mindig, mert muszáj, mert ha az sincs, akkor semmi sincs. És pont ezért jó koccintani meg röhögni az egészen. Magunkon, a faszagyerekeken. Amíg még lehet.
Boldog karácsonyt, WFK!
Ma lenne 99 éves blogunk és Klubunk szellemi, eszmei, életérzés-princípiumi atyja, az egykori nymburki sörgyári gondok mostohafia, a prágai hulladékpapírbálázó, a szigorúan ellenőrzött vonatok kostomlatyi forgalmistája, a libeni sörvándor.
...ha már a gasztroélvezetek és a WFK berkein (sok)mindent átfogó sörkohézió egyik fő fűtőeleme kidőlni látszik a csatasorból, mi örömünk marad vajon azokból a sokat emlegetett hrabali életszépítő apróságok közül? Gyöngink esetében nem sok minden. A K betűs népbetegség még mindig kerüli hősünket, a fociban állandóan lesérül, ha meg nézi, a lelke sérül a Bozsikban. Fürdő? Talán decemberben eljutunk a srácokkal. Marad még valami?
Tomci legutóbbi posztbeli kérdésfelvetésére ("Van -e élet a malátán túl?") a szomorú válasz az, hogy van, de elég sivár. Szóval ilyen téren nem nagyon javul a helyzet, a frontok beálltak, mint az angol/francia és német arcvonalak Verdunnél '16-ban, úgyhogy a Gyöngéd Gurmannak nem ezek voltak a legjobb napjai az elmúlt években (gondoljunk csak bele, a párizsi tanulmányúton ásványvizezve nézegetni, amint a kollegák a félliteres designpoharas Leffét vagy egy másik helyi barnát küldenek le nagy boldogan - ez minden csak nem optimális.
Olyan volt az egész, mintha a falanszterblog Horthysta Tabán-átépítő terveit taglaló 
...mikor kiléptem a kapun, a Pukecz még nagy sebbel-lobbal tolta fel-s alá Uddailkát a kocsijában, akinek aludnia kellene, de felajzotta a láncfűrész sivítása. Merthogy ma fát aprítottunk, a Pukecz már csak ilyen, ő mindig pörög valamin, ha nincs meló a palláson, hát kitép egy-két tiszafát, ha nem vakolatot ver le, akkor kirámolja a sufnit, de persze gondosan beosztva az erőt, minden napra maradjon valami, olyan a Doktár mint a babonás népek, az erdélyi cigányok és a levantei arabok, akik sose fejezik be a házukat mert ha valami be van fejezve akkor annak vége van, akkor az hívja a kaszást, hát ilyen népek ezek, a Doki persze a házát majd befejezi, de a pörgést azt nem mert az mindig van és mindig lesz...
A Wekerle-telep neve sok kisgyermek számára még ismeretlen fogalom, de létezik egy Kabócza, aki - ugyan játszóterek segítségével tájékozódik a világban - a Határ útnál irányba állítva biztosan felismeri a Wekerle-telep közepén elterülő jóféle Kós Károly teret.
Vendégszerzőink sorát gyarapítandó, most egykori kollégám/barátom (és fura kimondani: ex-főnököm) kerül sorra: 
Cudar volt ez a félév, mondjuk ki, új melóhely, új poszt, új felelősség, sok felelősség, határidők, stressz, és mindez olyan csőstül szakadt az emberre, mint a Honvédra a vereségek Krémer Károly alatt, 1997 sanyarú őszén. Ha hazaértem, kilúgzottan tényleg csak arra maradt erő, hogy leomoljak a heverőre, 'green, Lost, DarkTranq, Kalkbrenner vagy colorStar be, és ennyi, reggel jött minden elölről. Aztán amikor a jó öreg gyöngéd gyomor is bemondta a telített betlit, akkor éreztem hogy kell valamit csinálni.
17 éve, az 1994-95-ös idény végén végeztünk utoljára a 4. helyen. Azóta, 17 hosszú éven át csak megaláztatás és szenvedés volt jórészt a Honvéd-drukkerek sorsa (3 MK siker azért becsúszott persze). Fura egy idény volt ez, a vége katasztrofális teljesítménybe hajló, ma már le se mentem Pécsre -a meló is itthon tartott és a kiégés is...
