Tomci legutóbbi posztbeli kérdésfelvetésére ("Van -e élet a malátán túl?") a szomorú válasz az, hogy van, de elég sivár. Szóval ilyen téren nem nagyon javul a helyzet, a frontok beálltak, mint az angol/francia és német arcvonalak Verdunnél '16-ban, úgyhogy a Gyöngéd Gurmannak nem ezek voltak a legjobb napjai az elmúlt években (gondoljunk csak bele, a párizsi tanulmányúton ásványvizezve nézegetni, amint a kollegák a félliteres designpoharas Leffét vagy egy másik helyi barnát küldenek le nagy boldogan - ez minden csak nem optimális.
Ami kevés ízügyi öröm marad, az pl. a reggeli/vacsora kombó, ahol az obligát piritósra már mehet vékonyan valami nem büntető jellegű felvágott, sajt, vagy lekvár. Utóbbival jól el van látva az egyszeri Gyöngi, hiszen a szülői házból a gondos anyai kéz rendszeresen disztríbutolja a különböző remekműveket (barack, zseniális málna, eper, meggy... nehéz sorrendet felállítani), melyek közül különösen kiemelkedik a narancslekvár. Finom, rostos, háttérben kesernyés a belereszelt héj miatt, pont annyira fanyar, hogy ne bántson - remekbe szabott kreáció.
Na most Wekerlén olyan gasztro elem nincs, amibe a Pukettz ne ártaná bele magát, ne vindikálna magának azonnal jogot arra, hogy ő is próbát tegyen, az esetek nagy részében lefőzve a kompetítorokat. Ez eddig csak hermelinben nem sikerült neki mert abban még mindig én vagyok a király, ebben kár is vitát nyitni, ott a túlfinomkodó gasztrodoktári megközelítés pont azt veszi el a wekerlei hermelinből, amitől az wekerlei és nem kommersz: az "erét". Más téren viszont azért piacvezető a Háziorvos.
És jött a legutóbbi Karácsony, amikor Pukketz persze bejelentkezett az első lekvárjaival. Ő, aki édességben sosem utazott eddig, megposszant dzsem-ileg, ez van. Felém ajándék gyanánt rögvest narancslekvárral nyitott a derék Kupecz, tudván, hogy Forsyth 'Day of the Jackal'-ja óta a brit eredetű orange jam hangulatimperátor nálam és gondolom az Anyu narancslekvárjáról közvetített himnuszok sem kerülték el gasztrofigyelmének Löwenbrau logós parabolaantennáit. Belevágott. Megcsinálta.
És azt kell mondjam, kihozta holtversenyre. Igen, holtversenyre és ez itt felér egy győzelemmel. mert az Anyu féle narancslekvár azért verhetetlen, ezt már üvegcsék sokasága bizonyította. Magában, pirítóson, vajas kalácson, csokis süteményen, kakaóval, megkerülhetetlen. Ilyen előzmények után jött a Doki. Egyből nem kispályázva, kb mint anno Plókai nálunk, aki 2. vagy 3. meccsén a Dundalk ellen rögvest somott egy kapufaforgácsoló szabadot. Nem kis gólt, nem szolid szerelést, hanem egy föld-levegő rakétát. Doki is így kezdte narancslekvár pályafutását, egy akkora vájlinggal, hogy fél napig úszott a konyhája a cukortól és naracslétől (+ a kiömlött Sklepníktől). Anyu kis üvegcséivel szemben a Doktor nem szórakozott, rögvest a nagyobb formátumú verzióval támadott, s persze a receptje is durvásabb: több cukor, nem reszelt héj, ellenben kandírozott héjkockák, csullogó plazmaközeg. Elsőre durvának tűnt.
...de jó! Az íze más mint amit megszoktam, a kesernyésség itt nem hátulról jön, hanem dolby surround, de rögvest elnyomja az atomerős cukorhányad, szóval nem egy egyszerű, könnyed valami, így csak hajszálvékonyan kenem a kenyérre, ami a gyomorkímélés mellett azért is előnyös, hisz így tovább tart. Az össz-ízérzet is egészen bizarr, nem olyan mint vártam, de ezen már meg sem lepődöm, a Doki mindig variál, mindig pödri a dolgokat, nem elég az átlagkaja, kell bele az erős vagy az édes vagy a sós vagy a szárított varjúhere, tudom is én, de mindenbe tesz valami szokatlant és általában jó a vége, hacsak nem tócsnit süt tepsiben, libazsírral. Azt ne tegye többé.
Szóval a Doki ajándéka megint ügyes dolog lett, sokáig kíséri majd a reggelijeimet ezen a tavaszon.
Great Pukecz, good job.
