Cudar volt ez a félév, mondjuk ki, új melóhely, új poszt, új felelősség, sok felelősség, határidők, stressz, és mindez olyan csőstül szakadt az emberre, mint a Honvédra a vereségek Krémer Károly alatt, 1997 sanyarú őszén. Ha hazaértem, kilúgzottan tényleg csak arra maradt erő, hogy leomoljak a heverőre, 'green, Lost, DarkTranq, Kalkbrenner vagy colorStar be, és ennyi, reggel jött minden elölről. Aztán amikor a jó öreg gyöngéd gyomor is bemondta a telített betlit, akkor éreztem hogy kell valamit csinálni.
Amúgy állandóan írogatunk (azaz egyre inkább csak -tok) itt Wekerle szépségeiről, királyságáról, szuperlatívokban, ahogy MM mondaná, no de tényleg mit élünk, élek meg ebből? Az esti zombiskodást a heverőn? És akkor elkezdtem, hetente 2-3 alkalommal, este, mikor a nagy lomha budapesti kánikula enyhül, na akkor a ki a wekerlei csöndes utcákra, közökbe, platánsoros allékba.
Igazából ebben nincs sok új, végeredményben a klasszik wekerlei krúzingot élesztettem itt újjá, igaz szólóban hisz Andris este inkább már megfárad, vagy most már el is költözött Lipóciába (dirr), Doki meg sose volt nagy krúzingos, mióta Uddailka megjött, azóta pláne nem, szóval szólóban, de én igazából -valljuk meg- gyerekkorom óta nagy szólista vagyok, nem szeretem, de megszoktam, hogy sokszor van úgy, hogy egyedül kell valamit kitalálni, az óvoda is ilyen volt, aztán a remek gimi, meg a VÁTIs "üzleti" utak, ott is 1-2-3 napig egyedül az idegenben, hát ott se a szállodában üldögéltem hanem inkább mentem ide-oda.
Hát így megy ez. És ezek az esti séták bizony regeneráltak most engem, mert végre nem csak beszéltem Wekerléről, hanem éltem is a telepet, annak minden kis esti rezdülését. Az üres piacot, amely fölött, mint a közelmúlt még fel nem száradt apró cseppjei, szinte lebeg a délelőtti hangzavar, a kofák szöttyögése, a zöldségekkel megrakott kosarú bringák vázainak nyöszörgése... a Zalaegerszegi vagy az Esze széles sávjait, a Pannónia és a Hungária szigorú jegenyés tengelyeit, a kihalt buszmegállókkal, az üres csöndben hallgató Deák (ex Landler) gimi monument tömbjével, a szocreál háromszög téglaházakkal a Zala-Hungária sarkon... Megéltem a sok-sok háztípust, az egykori kertészlakot, a pap-és tanárlakokat, a máskor elkerült utcasarkokat, a működő és funkcióváltott pékségeket, a téglagyár helyére felhúzott kockaházak irigykedő sóhajait, ahogy Wekerlére néznek. Az eldugott kis közöket a mindig meglepő házacskákkal, amelyek mindegyikén akad valami új felfedeznivaló, így 30 év után is. A Kós tér újjászületett, csobogó szökőkutakkal és diszkrét világítással ékesített méltóságát. Tényleg már csak egy egy morvaföldi kis kricsmi hiányozna mondjuk a bezárt Varjúvár helyére, ahol egy jó Kern vagy Nezny Barbar lecsúszhatna az esti órák ellenére megmaradt nyári bágyadtságra.
Szóval király esték voltak ezek, annyit minimum elértek hogy a másnapokon feltöltődve induljak dolgozni, és hogy ezért nem kellett messze utazni, hogy ezért nem kellett repülőre vagy vonatra ülni, hanem csak kilépni a kapun, azért az nagyon jó dolog és nagy pesszimista hullámaim közepette azért ilyenkor csöndben, nagyon halkan, de kicsit örülni is tudok.
De ezt ne nagyon terjesszétek.
Nyitókép: facebook.com-ról.
