Péntek este van és itthon ülök, egyedül, próbálva kúrálni magam, mert itt az ősz és ilyenkor én menetrendszerűen kidőlök, ez már így megy évek óta, olyan vagyok, mint a Honvéd, nem létezik hogy huzamosabb ideig jól szuperáljak. Munkahely, sok feladat, stressz, az alapjáratú pesszimizmusom sajnos lassan teljesen felemészt, közben meg amúgy is mindenen idegeskedek, hát ilyen vagyok, ha fel kell ásni a kertet, ha össze kell szedni az avart, ha össze kell dobni egy ppt-t, ha el kell kísérni a Honvédot. És ha az immunrendszert ilyen terhekkel bombázod, hát persze hogy kaputt, és könnyen dönt le a megfázás. Ha itt az ősz, pláne. Az meg itt van.
Szóval hétfő óta megy a szarakodás, szerdán itthon is voltam, de csütörtökön reggel 8-tól este 8-ig odabenn, mert kulcselőadást toltam, egy jó Sütő, az' nélkül nem megy, aztán meg mikor mindenki haza, még átbeszélni Ádámmal a dolgokat, úgyhogy ma megint itthon, próbálok pihenni, próbálok rendbejönni mert jövő héten szabi, és jó lenne valami, de betegen az nehéz. Mármint a valami. Bármi.
Hogy pihen az egyszeri wekerléer ha megfáradt? Citromos limonáde (heisse limonade, ahogy a németek mondják) a kulcsszó a héten, sok fekvés, Liszt CD melletti Sherlock Holmes kalandok olvasgatása, hadd pallérozódjon az angol is (e heti menünk: Adventure of the Blanched Soldier, The Sussex Vampire), banán, mandarin, grapefruit, és sok-sok mozi.
Magnum, az persze szarásig. Hawaii, '80asok, Higibébiúr, TC, larrymanettimagyarhangjabalázsigyula, stb. És most estére egy jó western. Utálom a western-t alapból, mint műfajt. A Doki imádja, Andris megnézi, én rühellem. A Cohenék tavalyi eposzát megnéztem, mer' őket csípem, és ha Tarantino nyomna egyet azt is elbírnám. De amúgy hagyjanak engem a westernekkel. És akkor Andris télen megmutatta A jó a rossz és a csúf-ot, amiből ugye csak a Metallica-koncertnyitó nagyjelenetét ismertem. Hát idén tél óta a többi 100 ixsz percét is. Megérte.
És most, ahogy vége a filmnek és ülök itt az ágyon, bizony eszembe jutott a filmről, a cserzett arcokról, a porról, de mindenekelőtt a nagy zabálásokról, a ránézésre bibas kanalakról és a szafttól csullogó ajkakról egy régi nyár...a 2004-es. Egyetem vége, para a jövőn, elmúlás-érzés, de mégis vidám nyár. Dokival és Andrissal az egyik jellegadó nyarunk. A nyarak egyike, aminek olyan markáns címkéje van, mint kevés más időszakunknak. HB&AH.
HB&AH. Hagymásbab és Aranyhordó. Mennyi Penny Market rájd. Mennyi átröhögött főzöcskézés. Mennyi behorpadt alumíniumdoboz a szemetes körül. Mennyi fej hagyma... mennyi ránc Apu homlokán amikor hazaér és a mogyorófa alatt álló Fordból egyszercsak kiszáll a kinti 40 fokba (a kocsibeli 50-ből) a három terhelt. Mennyi vita azon, hogy a Doki receptje az adekvátabb, fehérbabból és más se'-ből, vagy az Atesz-féle, Bonduelle mexikói vörösbabbal turbósított verzió? Hiába, a Doki mindig a pőreség, a PURE-életérzés ajatollája volt (legalábbis miután kinőtt a katyvaszoló korszakából), Attila pedig a kraftos megoldásoké. Vesd össze: sima pála és ágyas. De hát ez a szép - a sokszínűség gyönyörködtet.
A sokszínűség, jah. Meg az egyszerűség. Főztünk mi már hússal töltött húst, vagy épp cipós hagymalevest (DigiriDokk), párolt fogast vagy pepecses tapasokat (SAtesz), olyan sóletet (by idősb Attila), amelytől az obligát szkúzokon túl az elismerő szavak is elhagyták a Dokit... mégis, ezek a 2004 nyári hagymásbabok, és a se íze, se bűze, de mégis kőbányaisan funkcionalista Aranyhordók akkor és ott elérték a hatásukat. Felcímkéztek egy nyarat az emlékeinkben és ennél, azt hiszem, egy ilyen pórias kajakombó nem is kívánhat többet a wekerlei kollektív tudattól...
