A Labda igazi, öreg, békebeli labda volt. Régisulis, még igazi bőrből készült, még valahol Európában. Nem számított mai gyereknek, a klasszik fehérre festett bőr felső rétege már le-lepattogzott megviselt felszínéről. Ő mégis büszke labda volt. Nem az a 2 játék után kipukkanós. Nem az a harsány színűre festett, aerodinamikailag brutálröppályássá képzett. Egyszerű bőrlabda volt. Focilabda.
Több, mint másfél évtizede tartott már wekerlei pályafutása. "Bizony, wekerlei" - merengett el néha a Labda -"nem ez a sznob, műfüves, bajnokságos úri huncutság...Igen, Wekerlén még rang labdának lenni. Bőrfocinak. Zsugának. Ezt már nem sokan értik meg..."-sóhajtott ismét a Labda és visszagurult a C54 konyhájának sarkában álldogáló sámli alá, ahol naphosszat kvaterkázott a szerszámosládával.
A Labda most jó kedvű volt. Reneszánszát élte. Az elmúlt hónapokban igazi újjászületést élt meg, a szó legnemesebb értelmében. Ő már letett mindenről az elmúlt években. A '90-es évek végi nagy wekerlei focizások a WSC teniszpályája melletti betonon, vagy a C54 hátsó gyepén (amíg Eszter néni ki nem hurcolta csoffadt testét megfegyelmezni a Vele focizó srácokat) már a múlt ködébe vesztek, Andris és Attila felnőttek, nem rúgták már annyit a wekerlei grundokon a cuccot. A Labda még 2000 fele került be abba a szörnyű sufniba a C67-ben, azóta tengette ott idejét, leeresztve, elhagyatva, dehonesztálódva, egerek, hősczinczérek, egy deviáns puhos galamb és egy adag plebejus pincebogár társaságában. "Elég deklasszált csapat"- emlékezett vissza a Labda.- "Csak az Attila bácsi régi Csepeljével értettem néha szót, vele egy szellemi szinten voltunk, kár, hogy őt meg ellopták..."
A Labdára esett eső, esett hó, mert a sufni már átriumosodott: teteje beszakadt, s a Labda ki lett téve az időjárás szeszélyének. Fehér felszíne felpattogzott, ő maga leerszetett, a belsője kotyogott benne, de nem adta fel: arcán elszánt, fogcsikorgató grimasszal állta az idők próbáját és mikor az egyik, jólétben megfolyt pincebogár rákérdezett hogy mire ez a nagy rátartiság, ő csak annyit felelt elnézve a távolba: "Én Focilabda vagyok. Nem hagyhatom el magam." Noha ő is tudta: annyit várhat a jövőtől mint egy Kispest-szurker a mindenkori augusztusi idénykezdésekkor...
Az évek mentek. Az egyik nyár olyan volt mint a másik. Illetve...ez az utóbbi mégsem. A legutóbbi júliusban ugyanis régen látott hangulat lepte be Wekerlét. A nyitott ablakokból megint fociközvetítések zaja szállt az utcákra, gurgulázva őrjöngő családapák, fociszerető fiatal titánok ragadtak a TV elé, s bizony a meccsek után némelyeknek eszükbe jutott a gyerekkoruk hogy milyen jó is lenne egy igazit is focizni... Egyszercsak nyílt a sufniajtó. Srácok álltak a fényben, Andrist és Ateszt megismerte a Labda, bár nagyon megváltoztak, felnőttesedtek. Attilán szakáll volt, de amúgy csontos arca és szarkasztikus vigyora a régi volt. Csakúgy mint Öccse lelkesedése, bár őt nehezebben ismerte meg a Labda elsőre, hisz félhosszú haja újdonság volt a számára. A harmadik alak is ismerős volt, valahonnan... "Tán az a kis fürge szőke '98-ból?" -töprengett a Labda. Nézte a szőkét. Megemberesedett az is, olyan nick nolte-is csülkökkel állt az ajtóban, mint egy dór harcos. "Mit akarnak? Csak nem lomtalanítás? Hát így végzem?"-tűnődött a Labda. De a srácokon nem melegítőgatya, nem cipelős gúnya volt...rövidnadrág, furcsa fényes, címeres pólók, Attilán egy fehér fásliszerű anyag a térdén....meg egy negyedik srác is állt ott, szintén ilyen térdet védő csodával, és szürke pólóban. Attila megindult a Labda felé. "Nézd már, ez még megvan....le se eresztett nagyon" -kapta fel őt, a Labdát. Majd cinkosan a Labdára mosolygott.- Na ma játszol még egyet velünk, Öreg? -A Labda szédülni kezdett. A következő órákra nem is emlékezett pontosan. Pumpa jött, felfújták, kézkrémel leápolták felpattogtott felszínét, majd kivitték a wekerlei gimi betonpályájára. 2 órán át tartott a játék. Utána még havonta 2-szer ugyanennyi. Egyszer ősszel Andris és (igen, azóta kiderült, az időközben meghusosodott kis szomszéd szőke) elvitték sétálni is. "Aranyosak ezek a srácok"-mosolygott a Labda.-"Bár aznap olyan furcsán hőzöngtek, azért aranyosak".
A Labda így azt is megbocsátotta hogy milyen méltatlan körülmények között tartották évekig. "Sírhatnék"-szokta volt mondani-"a múlton, de minek. Most jól tartanak, vénségemre visszatértem a szakmába, és nem véletlenül nem a Tomi gyerek Dzsabulaniját hívják a meccsekre hanem engem. Mert én még bőrfoci voltam. Igaz, régisulis."
A Labda most is kinn ül a sámli alatt, szívja be a készülő ebéd gőzét, és boldog. Boldog, mert visszatérhetett a régi pályára, a régi élethez, és most már le se tér arról. És ő ezt meg is érdemli.
