Az egyetemi évekről megannyi remekbe szabott emléket őrzök, szerencsére. A skála és a számosság is meglehetősen széleskörű, és ha a legjobbakat kell kiválasztanom, akkor is gondban vagyok mert ugyanúgy beletartozik a Joshi Bharattal és egyik legkövérebb legjobb barátommal közös zselici rájdunk, a Józsis hollandozások, a Gergővel közös Bástya-sörözős este, a 42-es vili elbúcsúztatása, a holland nyelvvizsga utáni padbüfé... Ezek közül nem egy kapcsolódik Wekerléhez helyszínileg - vagy legalábbis életérzésileg. Ilyen volt az az emlékezetes alkalom is amikor telepszoc órára várván a hátralevő 90 perces gap-et Zsuzsa csoporttársnőnkkel és Tamással úgy terveztük eltölteni egy felejthetetlen Goldmann-ebéd után hogy a feladott (és persze el nem olvasott) házifeladat-cikkeket nézzük majd át. Szép őszi délután volt, khm...Ebéd vége fele ebben megállapodtunk, nekem meg felrémlett, hogy egy jó ser mennyivel jobban esne a CsiteAndrásCzikknél...tekintetem elkalandozott majd Tomci apón állapodott meg aki már ekkor fixírozott engem, az asztal túloldaláról, vigyorogva. Nyilván éreztem hogy itt a Békés-Sütő kontinuum egy csodás együttállásáról van szó, mosolyt én is felheggesztettem, BZSK értetlenkedett úgy 20 másodpercig majd felháborodva otthagyott minket "ilyenekkel nem lehet...!" felkiáltással. Mi pedig Tomcival osonkodtunk is bőszen lefele a BME tömbjének egyik parkjába az obligát Arany Ászokkal...
Az ilyen cuccok, különösen a spontán cuccok bizony manapság hiányoznak. Tegnap is itt ültem benn az irodában délután és azt tervezgettem: 5-kor vége a melónak, lelépek, vásárlás, kaja+némi outfit kellékek, aztán haza, vacsi, BL-meccs és szevasz. Nem egy nagyon felpörgető este, de hát ilyenek is vannak. Ekkor csörgött a teló. Tamás jelentkezett be, elég elgyötört hangon, gondoltam, tán térképet kér majd tőlünk de nem.... valahol a cége környékén volt kiszálláson és annyira meghatotta a napfény, a tavaszillat, hogy közös focink utáni sörözésünket -cabrio változat!!!- már most lefixálta volna. Csakhogy én még sérült vagyok, ma nem focizok. "Hátha mégis?" "Neeem." "Akkor foci után nem megyek ki Óbudára?" "Messze van". "Biztos?" "Igen". "Kár".
És igen, ekkor Tomci bedobta az adu ászt: és ha eljön a Margit-híd budai hídfőhöz? Gül baba türbéje, berkaperkelt 1895, veteránok old geográfusok, miazmás? Na most Gül baba türbééjét szégyenszemre 30 éves korom ellenére még nem láttam. Úgy voltam vele, mint a Gozsdu passzázzsal: tudtam hogy létezik, és szép kincse fővárosunknak de eddig mindig kimaradt valahogy. Pedig a türbe réégóta érdekelt. Amúgy is megy a hokk a török építészet itt maradt emlékeire, ráadásul ez a rózsasztoris, Gül babás körítés (már a név: Gül baba - hát mekkora 'sztambuli koleszterinczukk lehetett valaki egy ilyen névvel? Képzelem, hogy izzadtak a rabszolgák míg a gyaloghintón feloktrojálták a Rózsadombra az öreg puhos dervist meg a rózsaládáit. Real czukk, én mondom, real bloody zsírczukk).
Terveket és meggyőzetésemet tett követte, s bár találkozónk idejére a lényegi tavaszéletérzés-alkotóelem, a nap már lebukott 
a budai hegyek mögé, azért a szoftborongós koraalkony így is emlékezetes színkavalkádját tárta elénk a zöld és árnyalatai palettájának a fű és a lombok előadásában a türbe környékén. Az oszlopok alatt megbúvó satnya rózsák vörös vokálja már csak hab volt a tortán. Már a macskaköves felfeleút, azaz inkább mászás is hordozott magában amolyan '30as évekbeli romantijkát, felértünkkor pedig teljesen meglett a HANGULAT. Jó beszélgetés persze most is megvolt, Tomciban ezt bírom, megtalálkozunk aztán egy századmásodperc elteltével már folynak is a sztorik a zsíros mopszokról, pelenkát szinkronizáló Lucáról, meg egyéb olyan témákról ami már jó lenne ha nem lenne téma de még az lesz vagy 40 évig. De a lényeg az az, hogy olyan taralmat kölcsönöz az egész estének, sőt, napnak egy ilyen Zrínyi-jellegű baráti ütközés, ami még 1 napig ellátja az embert kellő energiával a szürkehétköznap-státusú időszakok átvészeléséhez.
Szóval ezzel a váratlanul spontán pörformansszal kicsit visszarévedt az ember az egyetemi évekbe, amikor napközben -kis költői túlzással- oda mentél napfürdőzni ahova akartál, tavasszal tetszőleges délelőttön míg mindenki dolgozik a Margitszigeten focizhattál, egyszóval volt szabadság. No persze a helyzet nem drámai ma sem, valamit valamiért és nem bánom a mostani életszakaszt sem de ez az este nagyszerű nosztalgiát hozott. Tomcival csak egyet bántunk a végén: miért nem egymással szemben dolgozunk, akkor ebédidőben még adekvát napfényben követhettük volna el retrospektív szeánszunkat.
Ja és hogy miért érdemli meg Tamás (is) hogy külön posztban szerepelve hajózzon be a WFK járulékos elemeinek Valhallájába? Hát amikor pedzegettem neki a türbe kerítésénél, hogy bizony ha arra kerülne sor hogy egy punetti követelné hogy költözzek el miatta Wekerléről, azért erősen meggondolnám, Tomci úr erősen ráncolt szemöldökkel és "ne légy barom" arckifejezéssel majdnem ledobott az óbudai mélységekbe, kifejtve hogy örüljek Wekerlének mer' az jó. Hát, én meg örülök. Mer' igaza van : ).
Fotó: infovilag.hu és TarPress.hu
