Ülök a monitor előtt, munkaidő vége, mai penzum teljesítve. Jót futottam délelőtt, ami ki volt jelölve azt megcsináltam, s bár marad hétfőre is melaux rendesen, ez most oké érzés. Nem egy elcseszett nap, haladtam, oké, elégedett lehetek. A szomjúság már gyötör, lassan indulok a Hrabalba, ha minden igaz Faterral, ha nem mondja le a hátralevő fél órában a dolgot.

Nemcsak emiatt pezseg azonban a szívpitvarokban a vérem...(és ennek a mondatnak a leírása után le is zsibbadt a hipochonder karom, basszus, kell nekem ilyeneket költenem ha nem bírom). Vasárnap indul a bajnokság ugyanis.

A WFK nem fociblog, nem Honvédblog. Nevében. Lelkületében nagyon is az. Aki WFK-s az Honvédos is, legalább 15%-ban (hogy az obligát arányt beidézzem a Doktár kapcsán). Honvéd. A kispesti kerület városiasságának fő faktora. Mert nekem nem a piactér számít városformáló erőnek, nem a zárt típusú, sűrű beépítés, nem a négyzetkilométerre eső laksűrűség. Hanem ha van ott nagyhagyományú csapat. Kispesten van.

Kispest. Hány és hány szomorú hazakullogás emléke sejlik fel az Ady Endre úton. Jóval kevesebb, de így is hány meg hány nagy este, bajnoki ünneplések, győztes kupadöntők, hol Apuval ázva szarrá, hol a jó Totóval hőzöngve keresztül Újpesten. Én meg az ifjabbik Sütő Sister. A kizárás majd visszazárás utáni autós győri túra Faterral, ahol még Anyu is felült velünk a lelátóra és lelkesen tapsolt Dolcettiéknek.

Ma már nem divat NB1-es focit nézni, a "Bohócot" ahogy a labdabiztos blog-on hívjuk. Aki focifan az veri a nyálát a kinti nagyokra. Érdekes. Ha én külföldre kerülnék, akár Torinóba, Madridba vagy Münchenbe hogy a három legnnagyobb szentélyemnek otthont adó várost említsem, az se lenne ugyanaz mint a Kispest. A mi szakadt Honvédunk. A sokszor fájdalmasan faék-egyszerűségű szurkolóival. A sokszor öntelt Hemyvel. A lassan megint szétfoszladó Bozsikkal. De ez a miénk, és nekem egyszerűen nem kell más csapat. Ez a miénk, az enyém. A szotyolaszagot hozó szélell, a szembeszektor mögötti jegenyékkel (de szépek is tavasszal), a centerpálya most is frisszöld füvével, az esti rangadókon szálldosó éji bogarakkal a reflektorok fényében.

Kezdődik a szezon, ki tudja hányadszor rugaszkodunk neki úgy, hogy vakon bízunk a csodában, de tudjuk, 3-4 forduló és kezdődik az unalmas mókuskerék. Mégis, ennyi év, ennyi csalódás után is bizsereg az a szívpitvar, lüktet benne a vér, lüktet, mint a lábban a boogie, és hiába szólna most Doki hogy grillezzünk vasárnap, hiába hívna koncertre valamelyik haver holnapután este, hiába lenne (majdnem) bármi. Játszik a Honvéd, és én ott állok majd a kiégett füvű oldalpasszázson a játékoskijáró mellett, rugdosva a salakot és várva a csapatra meg a csodára.

Meddig csinálom ezt még? - kérdezik többen is. Azt hiszem még jó pár évig. Addig, míg ki nem költözök egyszer a stadion déli szomszédságában álló másik közintézménybe...

Addig azonban még remélem van egy kis időm. Úgyhogy arccal a szezon felé. Vasárnap. Hol vagy már...

Címerfotó: magyarfutball.hu.