A vasárnap reggelek default-ból már csak ilyenek. Fél 8-kor csörög az ébresztőóra, de az őszi napfény első sugárnyalábjai már ekkor áttörve a függönyön amúgy is birizgálják a szempilláim. Gyors fölkelés, arcmosás, laptop be, osztályzókönyv és beszámoló megírása a Honvéd-blogra, feltöltés a netre, meghirdetés a facebook-on, aztán mivel már éhes vagyok, lehet kisétálni a kisboltba.
Én mindig a Kós téri "Mundiba" mászok ki ilyenkor. Van a sarkon is egy kisebb szatócsbolt, "Laden" ahogy a német mondaná, de én inkább a távolabbiba megyek. A Nagyközértbe. Így van elég időm kicsit gondolkozni. Hagyni, hogy átjárjon a napfény, ha olyan vénasszonyok nyara van mint ma... vagy hagyni hogy a borús időben Wekerle lövellje felém a zöld különböző, a szürke atmoszféra által egyszerűen felpörgetett spektrumú változatait, ha melankolikusabb az időjárás. Utóbbi esetén különösen nagyot üt a Kós tér most a felújítás után: friss zöld füve egyszerűen új értelmet nyer a borúban.
Ma viszont süt a nap én meg csak ballagok a székelykapu felé a világos Hungárián, valahogy olyan '30as évek feelin' jön át, mióta kivágták a régi jegenyéket, az újak meg még csak növőben és ha elnézek a vegyiművek felé a Ferencváros irányába, hát ott magaslik a vöröstéglás víztorony, és az egész olyan, mint egy kopottas fénykép, egy fotográfia egy régi albumból, csak ez él, ez a kép élettel van telve, bár álmos, alig mozdul de él. Memento a múltba nézve. Már csak két darutollas csendőr hiányzik a wekerlei utcákról. Na. Azok azért mégsem.
Szóval tér, kakaó, kifli meg egy Népsport, aztán irány haza, jól bevált mérföldkövek mentén. Bosszankodok a visszaúton, hogy olyan bugyután csinálták meg a park kapuját hogy rángatnom kell, hogy kinyíljon. Bosszankodok az NS dilettáns cikkein a székelykapus alagút árkádja alatt. Átgondolom a hetem és ideges leszek a melótól meg attól, hogy megint nem haladok a némettel és hogy 3 éve nem szereztem némettanárt. Aztán kanyar, Corvin körút, a platánok már barátságosan bólogatnak felém, a gyomrom korog, már várja a bárszékre ülést a kis konyhámban, meg a friss kiflit, én meg számbaveszem a napot - lesz egy ajándékmozi Anyunak Andristól meg tőlem, este talán foci, most meg kicsit pakolni kéne, de a tegnap vett új könyv is hívogat Erdély visszavételéről 1940-'44, ma se fogok unatkozni.
És miközben lassan beindul ez a vasárnap is, miközben a Honvéd-győzelmet harsogó Nemzeti Sport sarka lassan belehanyatlik egy kakaófoltba a konyhai munkalapon ahol hagytam őket, miközben a Nap lassan körbepásztázza a kisszobát, addig a Hungária út és a Kós tér, a reggeli sztenderd sétaútvonal csak fürdik, csak fürdik tovább a délelőtti napzuhanyban, nem is zuhany, zuhatag, napeső, és közben csendesen, de határozottan búgja, hogy Attila gyere szabira, kell egy wekerlei nap, kell egy teljes wekerlei nap... és tudom hogy igaza van.
Kép: facebook.com.
