Nem mondom, hogy ezért vártam ezt a kora szeptemberi londoni utat, de ha ezt mondanám, abban is volna igazság. Ülök a sarokasztalnál, és bólintok a rám vigyorgó pincérnek, hogy minden oké, ő meg egy félmondattal jelzi, hogy mindjárt jön a kaja. Nagyon éhes voltam már, szó mi szó, hosszú volt a repülőút, a szállodáig való eljutás, szóval már kezdett megtelni az a bizonyos türelempohár... így nem bántam hogy jön már az a Fish&Chips. Az, bizony, nem bonyolítottam túl. Előttem pedig már ott állt szokott csapott, vékonyka habjával, és szintén szokott borús-szomorkás kesernyésségével az ale.
Kedvelem az ale-t, ezt a sajátos, bennszülött angol sörfajtát, a britek e területen is meglévő különcködését. Érdekes, hogy Kárpát-medencei unokatesóját, a házisöröket kevésbé, de az ale az bejött. Nagyon. Már amikor Ádámmal a 2008 november végi RSA konfos utunkon szombaton beültünk a rakparti pub-ba és elénk toszta a csapossrác az oldalán lecsurgó habtól síkos két korsót a vastag tölgyborítású bárpultra, ott meg lettem véve. Meg az íze. Meg az állaga. Meg a hőmérséklete. Minden stimmelt.
Szóval ilyen előzmények után nem csoda, ha végre beérve a zöld faborítású külsővel megáldott ivóba, itt, a Belgrave Road-on, még 2008-ban néztem ki ezt a helyet de valahogy nem került rá sor, hát Ádám nem az a sörbajnok, de most itt voltam és közel volt a hotelhez és éhes voltam és szomjas, be kellett jönni, szóval nem csoda, hogy az első vendégem az asztalomnál ez a korsó barna ale lett. A környezet, az enteriőr - ahogy kell. Vaskos faborítás a falakon, 1-2 stilizált retro falireklám, minden asztal tömve, a bárpult is, fiatalok és középkorúak, a fiatalok tolják a lagert, az idősebbeknél ott az obligát, márkajelzés nélküli ale-es korsó, hab már alig akad valamelyik tetején, de csak kortyolgatják az arcok, vége a napnak, vége a melónak, el kell beszélgetni. Részeget nem látok, minek is az, ezek tudják mi a dörgés, itt a pub az, ami a kocsma kéne hogy legyen, a hely, ahova össze lehet jönni, beszélgetni az ismerősökkel és az ismeretlen ismerősökkel. Itt ezt teszik és jól teszik.
Betérésemkor nekem is szegezte a kérdést a vidám csapos: "After work, sir?" - Ezen a "sir" megnevezésen olyannyira meghatódtam, hogy csak annyit mondtam, "Yes. It was a long day." Végül is tényleg munka után voltam. Hogy azt a munkát Budapesten dolgoztam le kit érdekel itt? A csapost nem, az biztos...
A vacsora után még egy ideig üldögélek a lassan kiürülő pubban, a csapos odaül a bárpult szélére, kérdezget, honnan vagyok, Franciaországból, igaz, olyan franciás a fejem (Ádám is mindig ezt mondja...), mikor mondom, hogy magyar vagyok, rögvest közli, náluk is van egy magyar, a szakács, hát az arc az teljesen crazy, hétvégente pörköltöt csinál nekik, munkatársaknak, attól lefossák a bokájukat. Nagy francok maguk, magyarok - vigyorog, majd megy csapolni, mert bejött egy idősebb, ballonkabátos arc. Az is ale-t kér, neki is a Dunbar-ból csapol a beszélgetőpartnerem, állítólag az itt a legjobb.
Szedelőzködöm, adok zsíros jattot is, az ilyen arc megérdemli, ez vendéglátás. Köszönök, a kopter csapos int, majd kortyol egyet a pult alatt álló saját söréből is. A hal közben eltelíti a gyomrom, az ale-lel együtt, a szemerkélő eső sem zavar. London. Hűvös, nyüzsgő, és méltóságteljes - mint mindig. Megint elkapott a varázsa. És hiába van este 11, hiába kell másnap korán kelnem a minisztériumi találkozó miatt, már tudom, ma még egy órát sétálok a szitáló esőben, el a Buckingham palota felé, majd a Serpentine és az alvó vadkacsák és hattyúk mellett a Westminsterig. Közben meg, ha megszomjaznék, egy világos ale amúgy is elfér erre a barnára...
Fotó: grub.gunaxin.com; wikipedia.org.
