Wekerle-telep messze van Máriaremetétől. Igaz, a távolság tüzelőszállítás esetén negyven perc alatt letudható még egy plafonig fával megrakott családi autóval is, de egy tömegközlekedési hazajutás bizony éjszaka kitehet két órát is. A Wekerle-telep viszont a Nagy Geográfus PEC alkalmak nyomán szívben és lélekben már egyre közelebb kerül Máriaremetéhez. De erről majd később egy másik alkalommal.

Wekerle-telep és Kispest messze van Bagolyirtástól. Pontosan a telep "túlsó"széle, a lajosmizsei síneken túli világ, melyet reflektorfények és makuka (Borsodszó, jelentése itt) -árusok jellemeznek kiemelt napokon. De a Csapat iránti feltétlen rajongás, a rajongás iránti tisztelet - és egy jó cégautó - jóvoltából a távolság padlógázzal alig több, mint egy óra alatt letudható.

Wekerle-telep messze van Diósgyőrtől. Jól eltervezett, spontán baráti meghívás esetén két- két és fél óra alatt végig lehet csapatni az M3-on, bár vonattal és buszokkal összejöhet a négy óra is.

Wekerle-telep messze van Felső-Majláth-tól. Igaz, Diósgyőr központjától, a Gyertyánostól már csak tíz perc, de Wekerlétől nem csak földrajzilag, hanem építészetileg is csöppet messze esik. A faszagyerekek tanyájaként elhíresült, még máriaremetei szemmel is elkápráztató, platán-orgiával fűszerezett népi szecessziós zsalugáter-összlet nem összevethető Diósgyőr település szélső házai közé beálmodott, mára zömében hungarocell-borítású tornyaival.

Az egymástól kétszáz kilométerre fekvő ojjektumok közötti kapcsolatot egy Barbár, konkrétan egy Gyöngéd Hombár testesíti meg. A népi szecesszió melegágyában, szívekkel és faragott szarufákkal díszített, nyikorgó falépcsőkkel tarkított mesepalotában felnövekvő Hombár ugyanis rajong a Majláth-típusú épületekért.
A már említett máriaremetei úriszemlélet persze nem teszi lehetővé holmi blokk szeretetét, de a tegnapi, csendes vasárnapi délután mindent felülírt.

Helyeket kétféle módon tudok megszeretni: vannak az úgynevezett első látásra helyek. Ilyen volt Wekerle az Első Játszóteres Nagy Éjszakai Műszak során, vagy ilyen például egy kis borsodi falu, legutóbb Bánhorváti.

Másik mód az, amikor alaposan megismerek egy Helyet, például egy jól sikerült mátézás alkalmával Kőbányát, vagy éppen a szocreál tanösvény végigbüfézése Dunaújvárosban.
A megismerés és a megszeretés fontos állomása az, amikor a fényképezés öröme belém száll, mert ez már biztos jele annak, hogy a Hely bejött.
Hát tegnap délután így jártam Felső-Majláth-tal. Hozzá tartozik az is, hogy anyuka-betegeskedés miatt Kabócza-barát programot kellett kieszelnem, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy irány a frissen átadott, nyikorgós villamos-végállomás Felső-Majláth szívében. A fagypont körüli hőmérséklet, a szép alacsonyan járó Nap és a kevéske hó egyszerűen elkapott és a korábban megtűrt panelházak egyszer csak fotótémává léptek elő.

Kabócza csapatási nagymester módjára surrogott mellettem sötétkék overáljában és ezúttal megfordult a helyzet, nem én sürgettem hanem ő járt elöl és néha hátrafordult: Apa gyeje! A hamarosan múzeumi védettséget élvező, vas ízű, román nemzeti színekben pompázó játszótereket már nem kellett meglátogatnunk, mintha érezné rajtuk, hogy díszként riogatják a gyerekeket.

Hazaérve kibontottuk Kabóczát az overál és a harisnyanadrág szorításából, majd együtt másoltuk a fényképeket a Hombár nevű könyvtárba. Azért biztonság kedvéért készítettünk egy kisvonatos képet is, ami a Gyugya_CicásGergő könyvtárba került.

Szóval Attilának szeretettel küldöm a képeket!